Az utolsó bejegyzés

Már két hete készülök erre a bejegyzésre, folyamatosan gyűjtögetem mit is írhatnék. Az előző óta sokat nyaggatnak, hogy bökjem már ki végre hova megyek, így nem húzom tovább az időt, leírom most a bejegyzés hátralévő részét meg az olvassa, akit érdekel.

Új családhoz megyek? Nem. Elhagyom az Államokat? Igen. Hazamegyek? Nem. Hát akkor? Japánba. Micsoda?? Úgy bizony.  Ahogy már említettem korábban még tavasszal elvégeztem a CELTA képzést, ami lehetőséget biztosít arra, hogy angolt taníthassak a világon bárhol. Őszintén szólva nem volt egy könnyű menet munkát találni pláne nem Japánban, ugyanis ott még rá vannak állva, hogy angol tanár csak anyanyelvű lehet (amerikai, kanadai, brit, ausztrál… stb.) Mégiscsak sikerült összehozni, mégis csak úgy gondolták, hogy én is megfelelek. Na de ennyit erről, a blog nem Japánról szól, hanem az au pair életemről Washington D.C.-ben, ami most a végéhez közeledett.

Ahogy azt ti is észrevettétek, kezdeti blogírási lelkesedésem megcsappant néhány hónap elteltével és a heti bejegyzésekből havi lett. A kezdeti lelkesedést és az újdonság varázsát felváltotta a szürke hétköznapok és a mozgalmas hétvégék, ami után se időm, se kedvem nem volt írogatni. Ezúttal elnézést kérek mindenkitől, aki számított volna a rendszeres és gyakoribb írásokra.

Milyen volt az elmúlt egy évem? Emlékezetes. Annyi élményt és tapasztalatot szereztem, mint az elmúlt húsz évben soha. Megtanultam milyen egyedül, a saját magam lábán állni, kaptam hatalmas pofonokat az élettől, de mindemellett történt velem rengeteg jó dolog is. Azt hiszem soha nem lett volna esélyem olyan embereket megismerni, olyan barátokat szerezni, mint itt. Ki mondhatja el még magáról, hogy a legjobb barátai thaiok, horvátok, bolgárok, finnek, franciák és még sokan mások? Mielőtt kijöttem volna elolvastam szinte az összes ezzel kapcsolatos blogot és egyvalamit észrevettem; szinte senki se beszélt a negatívumokról, úgy tűnt mintha mindenki csak a jót említi meg és ódzkodik a rosszaktól. Azt is megértem, hogy ez miért van, mert elég kárörvendő nép vagyunk, és senki nem akarja beismerni nyíltan, hogy az ittlétnek bizony vannak árnyoldalai is, mert nem akarjuk megszerezni az örömet az otthoni kárörvendőknek, tisztelet a kivételeknek.

Amit elsőnek megemlítenék, mint negatívum az pedig az érzelmi kimerültség. A munka fizikai oldala egyáltalán nem nehéz, sőt! Szellemileg sem nagy kihívás, ha már elérsz egy bizonyos szintet angolban, akkor már nem fog egyáltalán lefárasztani a sok angol szöveg és beszéd. Az érzelmi kimerültség viszont más kérdés. Az még hangyán, hogy fiatalon, teljesen egyedül ott vagy egy idegen országban, ahol az elején még senkit se ismersz és nincsenek barátaid, ráadásul nagyon sokan szenvednek a honvágytól is (megjegyezném, hogy ebből én kimaradtam). Viszont ami engem konkrétan kifárasztott az az, hogy a munkahelyemen laktam. Vegyük például, hogy este hét órakor lejárt a munkaidőm és akkor még nincs kalap, kabát viszlát holnap, hanem még megvacsorázunk együtt, ÉN elmosogatok, majd amikor felvonszolnám magam a szobámba, akkor jut eszükbe a gyerekeknek, hogy nézzek velük TV-t és bújjak oda hozzájuk és legyen meg a családi idill. Ilyenkor ritkán mondhatsz nemet, mert a szülők közben árgus szemekkel figyelnek téged, hogy na most mit fogsz csinálni. Szóval a hét óra helyett lesz az fél kilenc is, mire végre visszahúzódhatsz a szobádba. Vagy éppen egy szombaton lustizást terveztél délelőttre, de amikor lemész meginni a reggeli kávédat, abban a pillanatban rád veti magát két gyerek és hirtelen nagyon sok mesélnivalójuk támad. Ők nincsenek tisztában azzal, hogy neked munkaidőd van, és ha épp szabadnapos vagy, akkor a hátad közepére se kívánod őket. Ezt nem mondhatod nekik és ne is tedd, inkább tekintsenek rád úgy, mint egy nővérre, mint egy beosztottra. Szóval hiába vagy szabadnapos, nem hajthatod el a gyerekeket, vagy a családod, és tegyenek úgy egész hétvégén, mintha nem is léteznél. Szóval au pairnek lenni 24 órás dolog.

A másik és egyben legnagyobb hátránya az au pairségnek, hogy egy idő után már munkaként tekintesz a gyerekekre. Már nem tudod élvezni a társaságukat, mert beivódik, hogy egy gyerek közelében lenni és foglalkozni vele egyenlő a munkával. Szó szerint az összes au pair, akivel eddig találkoztam, amikor szóba került a gyerek téma, mindenki a leghatározottabban elhatárolódott attól, hogy a jövőben saját gyerekük legyen. Mindenki ugyanazzal az indokkal: most már tudom milyen, ha családod/gyereked van és köszönöm szépen nem kérek ebből. Aztán persze ez egy idővel megváltozhat, de egy kicsit félelmetes, hogy ennyire gyerek-ellenessé válnak a lányok.

Most pár szó a családomról. Ritka nagy szerencsém volt velük, sajnos ők a kisebbségbe tartoznak, az amerikai hostcsaládok nagy része elviselhetetlen. Nem azt mondom, nekem is megvoltak a magam harcai, nekünk is voltak súrlódásaink elég rendesen, de azt kell, hogy mondjam, hogy végig korrektek voltak velem. Habár az amerikai családok, köztük az enyém is szereti hangoztatni, hogy családtagként tekintenek ránk, ami nagyon szépen hangzik, de sose lesz igaz. Hostapuval a kapcsolatom távolságtartó volt. Túlságosan is különböztünk, ebből adódóan nem igazán tudtuk elviselni és megérteni a másikat. Ezalatt az egy év alatt mást se csinált, csak kiszekált a világból az étkezési szokásaimmal. Bármit ettem vagy csináltam az rossz volt. Egyik reggel rántottát készítettem magamnak, amikor odasomfordált a hátam mögé és megkérdezte, hogy hányszor vertem fel a tojást. Mondom gőzöm sincs, de jó alaposan felvertem. Ezután egy húszperces fejmosás következett, hogy a tojást pontosan nyolcvanszor kell felverni, mert az állaga akkor lesz jó. Az English muffint pedig ne késsel vágjam ketté, hanem kézzel, mert a textúrája akkor lesz a tökéletes. A legújabb sláger-csesztetés pedig a joghurtom. Ugyanis tíz hónap után végre találtam egy olyan joghurtot, aminek nincs karton íze és szívesen fogyasztom (Danone gyümölcsdzsem alul és natúr joghurt felül). Amint meglátta kitépte a kezemből a joghurtot, majd közölte velem, hogy 24g cukor van benne. Mondtam nem érdekel. Erre jött megint a fejmosás, hogy már én se vagyok fiatal, nem fogok mindig így kinézni és tönkreteszem magam azzal, hogy ezt a cukros joghurtot eszem. Határozott véleménye van a tejfogyasztásról is. A gyerekek nem ihatnak egy pohár tejet, mert túl sok kalória van benne. Mikor egyszer megjegyeztem, hogy miért is ne ihatnának egy kis tejet, hiszen abban van a kalcium. Ekkor kaján vigyor terült el az arcán, itt már tudtam, hogy befutottam a málnásba. Kérdezte, hogy honnan veszem én azt, hogy jót tesz nekem a tej, és hogy kalcium van benne. Mondom ezt mindenki tudja. Na de mégis honnan? Mondom anyukámtól. Na és ő honnan tudja? Az ő anyjától. Na és ő? Az ő anyjától. Egészen az Árpád-házig mentünk vissza, mire kibökte, hogy ezt egy merő hazugság, amit a kormány talált ki. Igen? Melyik? Az amerikai vagy a magyar? Az ő válasza az volt, hogy a mindenkori kormány, tök mindegy melyik ország. Egy világméretű tej-összeesküvést leplezett le…

Hostanyu az a tipikus szemedbe mosolyog, közben hátba szúr típus. Mindig olyan nagylelkűen ajánlott fel mindent és egyezett bele mindenbe, hogy amikor szaván fogtam és tényleg kértem is valamit, na az már nem tetszett neki. Amikor engedélyt kértem, hogy elvégezhessem az iskolát boldogan beleegyezett, amikor azonban elvégeztem azt, utána kibukott belőle, hogy mekkora áldozatott kellett tennie neki azért, hogy én iskolába járhassak és nyíltan kifejezte nemtetszését. Másrészről, amikor megkaptam a tanári állást Japánban, úgy alakult, hogy egy héttel hamarabb kell távoznom, mint ahogy az tervezve volt. Amikor ezt közöltem vele, széles mosollyal azt arcán mondta, hogy ne aggódjak emiatt, ő mindenben támogat, egy hét nem olyan nagy ügy. Két nappal később, amikor kérvényeztem a repülőjegyemet az ügynökségnél, ők közölték velem, hogy csak fix indulási időpontjaik vannak, és egy hét helyett 10 nappal hamarabb fogok távozni. Tehát a különbség 3 nap. Amikor ezt elmondtam, hostanyu totál kiakadt, hatalmas botrányt csapott és megfogadta magában, hogy a hátralévő időmet megkeseríti majd. És ezt be is tartotta, így esett, hogy 10 hónap felhőtlen boldogság után, két hónap szenvedés várt rám. De ekkor már nem érdekelt semmi, hiszen a cél ott lebegett a szemeim előtt; Japán.

És most a lányokról. Szerencsés voltam velük, mert messze nem olyan elkényeztetettek és neveletlenek, mint az amerikai gyerekek többsége. Talán könnyebb dolgom is volt, hogy lányaim voltak, ragaszkodóbbak voltak és úgy éreztem mintha két húgom lett volna. Azonban nagyon érzelmesek is. Nem telt el olyan nap, hogy ne sírtak volna valami hülyeség miatt, ne vesztek volt össze a legjelentéktelenebb dolgon vagy épp ne vágtak volna hisztit, ha valamit nem kaptak meg.

A végkifejlet azonban mindenképp pozitív kicsengésű. Habár ebben a bejegyzésben, nagyobb hangsúlyt kaptak a negatívumok, összességében a jó dolgok mellett csak elenyészőek a rosszak. Sokkal több pozitív élményt szereztem, mint negatívat. Megérte? Abszolút! Ha visszamehetnék az időbe, akkor is ugyanúgy kijönnék ide, mert tényleg megkéri és nagyon sokat tanul az ember. Szóval, ha még csak vacillálsz azon, hogy kigyere-e vagy sem, vagy még nem tudod mihez kezdj az életeddel, akkor mindenképp vágj bele, mert csak nyerni tudsz ezzel.

Utolsó bejegyzésem végéhez közeledtem, ideje lezárni az egész blogot és elköszönni tisztességesen.  Blogot ilyen formában már nem fogok vezetni, ha mégis kedvet kapok újra, akkor az már vlog formájában fogom tenni, vagyis YouTube videó blogot fogok vezetni, de ez még csak a jövő zenéje. Egy élmény volt megosztani veletek hétköznapi kalandjaimat, remélem azért ti is jól szórakoztatok. Legyen szép napotok! ありがとうございます!

Au pair

A melegbár

Utolsóelőtti bejegyzés. Kinek lassan, kinek gyorsan, de eltelt egy év mióta az Államokba költöztem. Most kicsit búcsúzós hangulatban vagyok, de meghagyom azt az utolsó bejegyzésre, amiben lezárok mindent, ugyanis nem fogom tovább folytatni a blogot. Most kicsit húzom az idegeiteket, hogy hová megyek ezután a következő bejegyzésben – ami két héten belül várható – mindent leírok részletesen, azt is, amit eddig nem mertem. De annyit elárulok, hogy nem Washington D.C.-ben fogok ezentúl élni.

Mindannyiunk legnagyobb bánatára Ivana eltávozott közülünk – na, nem az örök vadászmezőkre – hanem hazament Horvátországba. Előtte csaptunk neki egy hatalmas bulit – jómagam szervezésével – ami nagyon nagyra sikeredett. Ivana óhajának megfelelően meggyőztem az egész baráti társaságot, hogy öltözzenek teljes feketébe, annak ellenére, hogy odakint 36^oC volt. Egy nagyon jó kis ázsiai étterembe mentünk, ahol csudijó koktélokat ittunk és csudijó grillezett lazacot ettem teriyaki módon elkészítve.

Na de amióta nincs Ivana szabadidőmet a thai lányokkal töltöm, amit roppant módon élveznék, ha nem kéne minden percben rájuk szólni, hogy beszéljenek angolul, mert egy büdös szót nem értek. Egy héttel ezelőtt hostcsaládom lelépett Alaszkába, úgyhogy enyém volt az egész ház. Egész hétvégén tivornyáztam, vasárnap pedig egy hatalmas medencés bulit csaptam, ahová minden barátom eljött. Állati buli volt, viszont az egész hétfőt takarítással töltöttem, ami annyira már nem volt üdítő.

Kedden viszont Oi egy boston-i barátnője jött látogatóba, aki hasonló nézeteket vall, mint ő. És most itt ki is térnék, hogy ki is valójában Oi. Facebookon szinte minden második képen együtt vagyunk és elég sokszor nekem szegezték már a kérdést, hogy ki az a kínai fiú melletted? Tán a barátod? Nos, az a kínai fiú igazából egy thai lány, egy tom. Gondolom már hallottatok a ladyboy-okról Thaiföldön, akik ugye azok a gyönyörű lányok, akik egy plusz szerszámmal vannak ellátva. Ezzel ellentétben a tomok, azok a lányok, akik a megszólalásig hasonlítanak egy fiúhoz, de mégsem azok.

Szóval kedd este nyakunkba vettük a várost a két tom és jómagam. Elég érdekesen mutatott kis csapatunk, nem kevesen meg is bámultak minket, mert nem tudtak hova tenni engem. Kívülről az jött le, hogy két cuki meleg srác között mi az ördögöt keres az a szőke? Ennek ellenére én már nagyon izgatott voltam, mert most mentem el életemben először egy melegbárba. És ugye nekem, ha melegbár, akkor egyből a Fiúk a klubból vagy a Szex és New York egy-egy jelenete ugrik be. Azt hittem, hogy itt minden szivárványból és unikornisból van, félmeztelen csokornyakkendős cukifiúk a felszolgálók és, hogy majd egy lépést se tudok megtenni anélkül, hogy egy lány ne akarna felszedni. Hamar összetört a képzeletbeli rózsaszín szemüvegem, ugyanis totálisan úgy nézett ki, mint bármelyik sportbár, ahol épp karaoke estet tartottak. És el kell, hogy mondjam rám se bagózott senki. Talán nem volt elég meleg az aurám, de senki sem akart felcsípni még csak felém se pillantottak. Na, jól van, azért volt egy magányos meleg pasi, aki megkérdezte, hogy nem akarok-e karaokézni vele. Viszont Oi-nak és a barátnőjének hatalmas sikere volt a meleg pasik körében! Ugyanis úgy néztek ki, mint két cuki ázsiai fiúcska, akik idekeveredtek azzal a fura szőkével. Szóval azon az estén senki se csajozott be, én meg úgy döntöttem, hogy maradok a saját csoportomban és legközelebb megpróbálok valami normális pasit összeszedni. 

Bizarre esetek

Érdekes, hogy csak akkor visz rá a lélek, hogy blogot írjak, ha valami furcsaság történt velem. És itt a furcsaság szó nagyon enyhén van megfogalmazva. Ha DC-ben, különösen Chinatown-ban járunk már megszoktuk, hogy állandóan leszólítanak az utcán vagy bárokban, az esetek nagy többségében indiaiak. De ami tegnap történt, ilyen bizarr nem is esett meg velem, amióta itt élek. Történt ugyanis, hogy Ivana és én egy múzeum lépcsőjén üldögéltünk és ettük a nagyon olcsó és borzasztó ízű jégkrémünket, amikor egy transzi pasi odaült mellénk, de nagyon szorosan. Ennyi erővel akár az ölünkbe is ülhetett volna. De legalább szemügyre vehettem; egy középkorú ázsiai pasi nagyon szép ruhában, csini táskával és parókával, full sminkben, bár a műszempilláját csak a szentlélek tartotta. Nem igazán törődtünk vele elsőre, voltak mások is körülöttünk. Addig fészkelődött azonban, míg egyre közelebb és közelebb nem került hozzánk, közben mereven bámult minket és mosolygott. Mindeközben Ivana-val intellektuális társalgást folytattunk arról, hogy milyen rossz a fagyi. Egyszercsak megszólal, hogy „Nagyon fincsinek néz ki.” Na, gondoltam végre összeszedte a bátorságát, hogy leszólítson minket, bár feltűnt, hogy nem amerikai születésű, mert elég erős akcentusa volt. Udvariasan válaszoltunk, lehet, hogy fincsinek tűnik az íze viszont borzalmas. Innentől kezdve úgy gondolta zöld utat kapott és kezdte sorozni a szokásos kérdéseket: Oroszok vagytok? Itt laktok vagy csak látogatóban vagytok? Hol éltek? Mit csináltok? Hány évesek vagytok? Ezek után bemutatkozott – nem mellesleg Lisa a neve – majd elmondta, hogy ő most épp látogatóban van DC-ben és épp egy barátjára vár. Mire erre a pontra eljutottunk már világosság vált számunkra, hogy ő nem a barátkozós, happy-go-lucky meleg, hanem az, aki akar is valamit. Hamarosan ki is bújt a szög a zsákból, ugyanis a következő megszólalása az volt, hogy amíg vár a barátjára, miért nem megyünk el vele és vesz nekünk vacsorát, utána meg meglátjuk… Itt a lehető legudvariasabban és legóvatosabban fogalmazva búcsút intettünk újonnan szerzett barátunknak, merthogy ami belőle áradt az nem barátság és kedvesség volt, hanem eléggé fenyegetve éreztük magunkat. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, remélem azért érthető. Nem ez volt az első eset, hogy valaki így akart felszedni minket, ami viszont érthetetlen volt számomra, hogy miért minket akart felcsípni, miért nem fiúkat? Ivana szerint a pasi koreai volt, és ha ők azt kérdezik egy lánytól, hogy „Orosz vagy?” akkor bizony az azt jelenti, hogy totál prostinak nézett. Na, ezen elmélkedtünk még egy kicsit az este hátralevő részében, illetve csak akartunk, mert amikor leültünk a legközelebbi padra egyből két kiéhezett indiai férfi megkörnyékezett minket és addig le nem szálltak rólunk, amíg haza nem mentünk.

Úgy tűnik vasárnap nem tudtunk láthatatlanok maradni. Még az ázsiai transzi eset előtt történt, hogy Chinatown-ban mindig van valami street performance. Midig táncol, énekel vagy akrobatikázik valaki. Útközben bele is botlottunk egy csapat akrobatába/breaktáncosba. Valami nagy showra készültek, hát ott maradtunk, hogy megnézzük őket. Ilyenkor én mindig bebújok valaki háta mögé, mert nem szeretem, ha kirángatnak a tömegből. Hát úgy tűnik nem bújtam el eléggé, ugyanis az első ember, akit kirángattak a tömegből az én voltam. És ott már nem volt menekvés, a kör bezárult és meg ott ragadtam a kör közepén. Ment a negyedórás felvezetés, hogy nagy szenzáció, négy álló embert fognak átugrani. Először persze lehúzták a népet pár dolcsival és minket is megpróbáltak. A negyedórás felvezetés után következet maga a show, ami még 15 másodpercig sem tartott. Megkértek, hogy fogjuk meg a bokánkat (nem mellesleg a fél város megcsodálhatta a dekoltázsomat), majd átugrottak minket, és ennyi.

A show

Memorial Weekend

Ahogy ígértem, itt a beszámoló a hétvégéről. Pénteken a keleti part egyik legnagyobb vidámparkjába, Six Flags-be mentünk Ivanaval. Hadd ne részletezzem az oda utat, de laza két óránkba telt kikeveredni Marylandbe. Maga a park viszont állati jó! Az egész úgy van berendezve, mint egy kis város és a hullámvasutak téma szerint vannak csoportosítva: Mardi Gras, Looney Toons, Superheroes… stb. Képzelhetitek, hogy itt nem csak a szokásos menetek vannak, hogy leülsz, bekötöd magad és mész. Nem, ne, volt, hogy állni kellett és úgy mentem fejjel lefelé vagy éppen hanyatt feküdtem és úgy pörgött és csavarodott, hogy azt se tudtam merre megyek, csak az eget láttam. Az első három járat után Ivananak le kellett ülnie, utána egy ideig csak a dodzsemre volt hajlandó felülni, arra viszont négyszer. Egy egész nap sem volt elég, hogy kipróbáljunk mindent, szóval ide még biztos, hogy visszajövök.

Six Flags America

Szombaton elhagytuk a várost és mintegy egymillió másik virginiaival az óceánpart felé vettük az irányt. Ide már kocsival mentünk, pontosabban én vezettem, ami nem volt nagy élmény, mert visszafelé a GPS bevezetett DC belvárosába, a motoros felvonulás kellős közepébe, szóval onnan egy jó félóra volt, míg kikeveredtünk. Már egy hete elterveztük, hogy szombat a strand nap lesz, bár az időjárás nem volt olyan kegyes hozzánk. De, ha már elterveztük, akkor az úgy is lesz, tehát 17 fokban napoztunk a parton. A víz közelébe se mentünk, mert az meg olyan hideg volt.

A vasárnap nyugis volt, elmentünk piknikezni Ivanaval (még mindig) és utána moziba mentünk, ahol két filmet néztünk meg. Ugyanis itt csak a bejáratnál ellenőrzik a jegyedet, de hogy onnan te melyik filmre ülsz be és hányszor, azt már a kutya se figyeli. Szóval kezdtük a Poltergeist című horrorfilmmel, amit bár ne tettük volna, mert inkább volt családi film, mint horror. Ki hallott már happy ending-es horrorfilmről? Szóval kíméld meg magad és ne nézd meg. Két hét nyaggatás után Ivana beadta a derekát és végre megnéztük a Mad Max-et, ami állati jó! Ne kérdezd, hogy miről szól, mert azt meg nem tudom mondani neked, mindenesetre látványos volt, az már biztos. Amikor kiértünk a moziból, Ivanaval összenéztünk és abban maradtunk, hogy ez egy állati látványos és élvezetes film volt, de hogy semmit sem értettünk belőle…

Hétfőn a Great Falls nemzeti parkba mentünk… volna. Ugyanis az egyetlen odavezető út három rendőrautóval volt lezárva. Mindenki mehet, amerre akar, de hogy itt senki nem lép át az is biztos. Szóval mi mentünk balra… és csak mentünk és mentünk, míg egyszer csak meg nem pillantottunk egy másik nemzeti parkot (valami River Region Park). Még jobban is jártunk, mert legalább nem kellett fizetni a parkolásért. Túráztunk, piknikeztünk, elvertem Ivanat kártyában és egydolláros jégkrémet ettünk. 

Riverbend Regional Park

Rövid helyzetjelentés

Vége a sulinak, most már hivatalosan is angoltanár vagyok! Ami azt jelenti, hogy most már nincs több kifogás, miért nem vezetem rendszeresebben a blogot. Már a nyolcadik hónapomat taposom, lassan a végéhez közeledik az évem, vagy mégsem? Múlthéten megkaptam az extension papírokat, ami annyit jelent, hogy eldönthetem maradok-e még egy évet és kivel, avagy sem. Úgy döntöttem, hogy maradok még egy évig, mert a suli miatt nagyon sok mindenből kimaradtam, szóval még nem telt le az időm itt, az Államokban úgy érzem. Szóval, hogy értsd az én sulim ötször annyiba került és tízszer olyan hosszú volt, mint amit általában az au pairek elvégeznek. Tehát hosszabbítok, mégpedig másik családnál, ha lehet, akkor Kaliforniában. Elég volt a keleti partból, most már szeretném látni Amerika másik felét is.

Nagyon szép idő van most DC-ben, egész héten 30^oC és olyan magas páratartalom, hogy már nehéz lélegezni is. (Az, hogy az időről írok, utal arra is, hogy nincs is nagyon témám…) A hétvégéim ugyanolyanok, nem sok minden történik. Péntek este lelépek otthonról, és legközelebb vasárnap éjszaka lát a család. Bárokban lógunk, éttermekben vacsorázunk, moziba járunk, piknikezünk… stb. Most hétvégén viszont Memorial Weekend, ami öt szabadnapot jelent. Terveztünk jó pár programot (Six Flags, Beach, Baltimore, Philadelphia), majd meglátjuk, mennyi jön össze ezek közül. Ez most egy igencsak rövid bejegyzés lett, de jövő héten jövök egy élménybeszámolóval a hosszúhétvégéről!

Piknik

A hajléktalan fiú

Tudom, már nem halogathatom tovább az újabb bejegyzést. Sok minden történt és még több mindent elfelejtettem ezalatt az egy hónap alatt, de azért igyekszem összefoglalni. Két hét múlva végzek a sulival és azt kell, hogy mondjam, nagyon fogom sajnálni. Nem emlékszem már kifejtettem-e részletesen, hogy mi ez és mit nyerek vele, ha elvégzem. Certificate in English Language Teaching to Adults, röviden CELTA. Tehát miután elvégzem ezt a képzést, bárhol a világban taníthatok angolt. Leegyszerűsítve, angoltanárképzés. A legjobb az egészben a real classroom experience vagyis minden héten igazi diákokat tanítok, ami elég izgalmas és egyben nagy kihívás is, de nagyon élvezem. Örülök, hogy valami hasznosat is csinálok, amíg itt vagyok.

Tanítás közben

Tavaszi szünetben a család elutazott a Virgin-szigetekre, én pedig egyedül maradtam a házban egy teljes hétig. Meg kell, hogy mondjam, nem viseltem elég jól. Nem mehettem utazni, mert a suliból nem lehet hiányozni egy napot sem, ráadásul a macskára is nekem kellett vigyázni, és az összes barátom dolgozott vagy utazott, szóval jóformán magamra maradtam. De hogy ne teljen izgalom nélkül a hét, sikerült magamra hívnom a rendőröket… Nagyon jó környéken lakunk, inkább azt mondanám, hogy már-már túlságosan is unalmas, mert annak az esélye, hogy itt valami is történjen – betörés vagy akármi – egyenlő a nullával. De azért minden ház fel van szerelve riasztóval, amit én esténként be is kapcsoltam, biztos, ami biztos alapon. Egyik reggel azonban olyan szép idő volt, úgy döntöttem, hogy a teraszon fogom meginni a reggeli kávémat. Ahogy kinyitottam az ajtót, éktelen nagy sípolás vette kezdetét, még a légvédelmi riasztónak sincs ekkora hangja, a macska gyorsan beiszkolt a kanapé alá. Ja, hogy elfelejtettem kikapcsolni a riasztót… Két lépésben ott teremtem a készülék előtt, gyorsan beütöttem a számkódot, el is hallgatott, de ekkor már késő volt. Csöngött a telefon, a biztonsági cég hívott, hogy mi a helyzet. Lányos zavaromban a lehető leggyanúsabban viselkedtem, elkezdtem össze-vissza beszélni, hogy a tulajék nincsenek itthon, de ne aggódjon én viszont igen, és semmi baj nincs, ne jöjjenek ki… stb. Na, ennél gyanúsabb már nem is lehettem volna, a nő lecsapta a telefont, negyed óra múlva pedig már a rendőrség kopogott az ajtón. Végül nagy nehezen sikerült elmagyaráznom nekik, hogy én itt lakom és csak elfelejtettem kikapcsolni a riasztót, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Azért a rendőr gyorsan körülszaglászott a házban, majd elkérte a jogsimat és nyilvántartásba vett.

A húsvétot egy thai templomban töltöttem, mert miért is ne és mert akkor volt a thai újév. Egyórányira tőlünk van egy thai templom, odamentünk. Az egész úgy nézett ki, mint a Szeleifalusi napok. Rengeteg kaja és részeg öregek karaokéztak lassú thai szerelmes számokra.

Thai templomban

Más izgalmas dolog, A nincs többé a képben. Úgy tűnik nem a legjobb emberismerő vagyok. Viszont történt valami, ami azóta sem hagy nyugodni. A sulihoz legközelebbi metrómegálló arról híres, hogy rengeteg hajléktalan tanyázik ott. Látni mindenféle népséget arrafelé, de többnyire ártalmatlanok. Na jó, volt már rá példa, nem is egyszer, hogy éjszaka, suli után hazafelé mentem volna le a metróaluljáróba, pénzt kunyeráltak tőlem, nem adtam, erre belém kötöttek, majd lerasszistáztak. Érdekes jelenség, de itt a fehér ember akármit csinál, vagy nem csinál, mindenért rasszista… Na de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni. Ebben a hajléktalan tanyában csak öreg, fekete, félbolond férfiak laknak, nem is szoktam tudomást venni róluk, csak elmegyek mellettük és reménykedem, hogy aznap nem kötnek belém. Azonban egyik este valami olyat láttam, amit azóta se hagy nyugodni, és azóta is bánom, hogy nem tettem semmit. Nem messze a metrólejárattól egy korombeli fiú ült törökülésben. Fehér arca borzasztó sápadt volt, beesett és nagyon megviselt, sötét lila karikák a szeme alatt, ráncos és kráteres volt a bőre, nagyon súlyos drogfüggő látszatát keltette. Iszonyú sovány volt, már egy jó ideje nem ehetett rendesen, de mégsem tűnt tipikus hajléktalannak, hanem inkább olyannak, aki nemrég került az utcára. Miniszoknyát, melltartót és egy toppot viselt, a melltartó pedig lecsúszott majdnem a hasáig. Ahogy közelítettem felé, megálltam egy pillanatra, azt sem tudtam mi tévő legyek. Mondani próbált valamit, inkább ordítani, de szavakat már nem tudott formálni, csak hangokat adott ki, de olyan kétségbeesetten próbált beszélni és akárhogy is próbálkozott egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani, a drog teljesen elvette az eszét, látszott rajta, hogy nagyon szenved. Én meg csak ott álltam és néztem. Oda szerettem volna menni és megnézni, hogy rendben van-e, esetleg mentőt hívni hozzá, vagy csak egy kis pénzt adni neki, bár nem koldult. Azonban megfordult a fejemben, mi van, ha kés van nála? Mi van, ha már annyira elvesztette az eszét és az önuralmát, hogy ha közelebb megyek, akkor megtámad? Miért nem vesz senki se tudomást róla? Miért mennek el mellette szenvtelen arccal, ahogy én is? Merthogy úgy döntöttem inkább elfordítom a fejem és nem veszek tudomást róla. Két nappal később, amikor ismét suliba mentem, már nem volt ott, és azóta se láttam.

Félév, suli és szülinap

Egy hónap telt el előző bejegyzésem óta, elég gyenge kifogásnak tűnhet, de tényleg nem volt időm írni. Igyekszem azért nagyjából összeírni mi is történt ez idő alatt.

Habár most már ott van A, a Valentin-napot mégis Ivanaval töltöttem, mert A Münchenben volt üzleti úton. Próbálok visszaemlékezni mit is csináltunk, de már olyan régen volt, inkább meg sem próbálom. Nézzünk inkább valamit, ami nemrég történt.

Tegnap volt kerek hat hónapja, hogy kijöttem, szóval félidőnél járok. Múlt hét szombaton pedig elkezdtem a sulit. Már tavaly nyáron eldöntöttem, hogy a CELTA képzést fogom elvégezni, ami lényegében angoltanár képző. Mit ne mondjak, jól beletenyereltem, nem győzöm utolérni a többieket, akiknek egyetlen nagy előnyük van, hogy amerikaiak. És ezzel azt hiszem elmondtam mindent. Nem számit milyen jól beszélek angolul, egy anyanyelvű amerikaival elég nehéz felvenni a versenyt. Az egész úgy néz ki, hogy hatan vagyunk tanárjelöltek, van egy tanárunk és tizenöt igazi diákunk, akik mind felnőttek. Tehát ez egy nyelviskola, ahová kedvezményesen beiratkozhatnak a külföldiek (latin-amerikaiak, oroszok, csehek vannak legtöbben) mi, tanárjelöltek pedig órát tartunk nekik, ezzel gyakorolva. Tíz hétig, heti háromszor. Szerdán tartottam először órát. Elég ideges voltam, de a trénerünk megdicsért, hogy jól teljesítettem, ami megnyugtató volt. Minden szerdán én fogok tanítani, a következő tananyagom Listening lesz. Emellett óraterveket kell készítenem és beadandókat kell csinálnom, ja és persze dolgozok is. Szóval csak, hogy mit értek azon, hogy „nem volt időm blogot írni”: hétfőn hó szünetet rendeltek el, bezárták az iskolát, egész nap dolgoztam tíz órát, ötkor pedig rohantam a suliba, ami egészen fél tízig tartott. Utána még találkoztam A-val, éjfélre hazaértem, másnap reggel ismét munka reggel héttől. És ez ment egész héten.

A nagy társaság

Panaszkodást félretéve, szombaton volt a szülinapom, amit tisztességesen meg is ünnepeltünk. Hostcsaládom vacsorával készült, meg cupcake-kel és ajándékkal (Forever21 ajándékkártya).  Vacsora után pedig irány Chinatown a csajokkal (és a pasikkal). Nagyon cukik voltak, készültek nekem meglepetéssel, kaptam tőlük ajándékokat és torta is volt, amire egyáltalán nem számítottam. Már eléggé benne voltunk a buliban, elfogyasztottunk jó pár koktélt, egyszer csak meglátom Ivana kezében a telefont, mintha fényképezni készülne. Mondtam is neki, hogy csináljon már közös képet velem és A-val, de ekkor a hátam mögül meghallottam, hogy valaki énekli a Happy Birthday-t és hozzák is a tortát. Először le se esett, hogy mi folyik körülöttem, nagy meglepettségemben még meg is kérdeztem, hogy ez most nekem lesz? Persze az egész bár minket nézett és elkezdtek fényképezni. Videó fenn van Facebookon. A bár, ahol voltunk már mondhatjuk a törzshelyünknek is. Bar Louie a neve, és Chinatown-ban van, ott lógunk minden hétvégén, de van, hogy hétköznap is. Az érdekesség róla, hogy ez egy feketebár. Tehát csak afro-amerikaiak látogatják, feketék a pincérek is, mindenki kivéve az én társaságomat. Általában nagy feltűnést keltünk, amikor odamegyünk, nem igazán értik mit keres ott két fehér és négy ázsiai csaj.

Egyelőre ennyi telt tőlem, nem ígérem, hogy hamarosan jön az újabb bejegyzés, de megteszek minden tőlem telhetőt.

Utolsó nagy havazás